Odaszánás

Van egy régi holland festmény egy kisgyermekről, aki kedvenc játékát ejti ki éppen a kezéből. Az első pillanatra ez értelmetlennek látszik, míg észre nem vesszük a kép sarkában a gyermek felé repülő fehér galambot. Addig veszteségnek tűnik a földiek elhagyása, amíg meg nem látjuk a helyettük kapott mennyei értékeket. Ne felejtsük el a héber fogalmat az odaszenteltségről: a kéz betöltése.

Egy misszionárius társaság írt David Livingstone-nek: “Van-e valamilyen jó út oda, ahol jelenleg tartózkodol? Ha igen, akkor másokat is küldeni akarunk, hogy csatlakozzanak hozzád.” Livingstone így válaszolt: “Ha csak olyan embereket tudtok küldeni, akiknek jó útra van szükségük, akkor nem kívánom őket. Olyanokat akarok, akik eljönnek akkor is, ha egyáltalán nincs út.”

Odaszenteltség

Egyetemre került egy fiú, és szobájának falára ezt a feliratot tűzte: “Kész vagyok a harmadik helyet elfoglalni!” Már csaknem vége volt a tanítási évnek, amikor szobatársa megkérdezte: “Gyuri, kíváncsi voltam rá egész éven át, hogy mit jelent az asztalod fölötti mottó. Talán jövőre nem jövök vissza, mondd meg hát, hogy mit jelent.” A fiú ezt válaszolta: “Édesanyám adta a feliratot. Azt mondta, hogy ha hasznos életet akarok élni, akkor Istent kell az első helyre, az embereket a második helyre tennem, és nekem kell vállalnom a harmadik helyet.”

Alexander Clark skót misszionárius mondta el egyik afrikai élményét. Az egyik afrikait annyira megmarta egy oroszlán, hogy csaknem meghalt. Clark talált rá az erdőben és gondjaiba vette. Fölgyógyulása után hazaengedte. Három hónap múlva a meggyógyult afrikai visszatért Clarkhoz és ezt mondta: “Tudod, az afrikai őserdő törvénye az, hogy a megváltott ember a megváltójához tartozik. Én halott voltam, de most élek. A tied vagyok. Itt van hat feleségem és a gyermekeim, itt vannak a teheneim, tégy velünk, amit akarsz.” Sokszor nem akarjuk elismerni, hogy a megváltott ember a Megváltójához tartozik mindenestől.

David Brainard, az észak-amerikai indiánok misszionáriusa elmondta, hogy egy vasárnap éjjel miként ajánlotta fel magát Istennek, hogy csak az ő dicsőségére kíván élni: “Esett az eső, és az utak sárosak voltak. De olyan erős vágyat éreztem, hogy Istennek kell adnom magam, hogy megállítottam a lovamat, letérdeltem az útszélre, és elmondtam ezt Istennek. Megmondtam neki, hogy kezemnek érte kell fáradnia, nyelvemnek érte kell szólnia, ha engem eszközként felhasznál. Ekkor az éjszaka megvilágosodott, és tudtam, Isten válaszolt imádságomra. Éreztem, hogy befogadott akaratának belső körébe.”

Mendelssohn egyszer elment a fridbourgi katedrálisba. Fölment az orgonához, és megkérdezte, hogy játszhatna-e a híres hangszeren. Az idős orgonista féltékeny volt a hangszerére, és először nem akarta megengedni a játékot. Később azonban engedett, hogy az idegen kipróbálhassa a katedrális fenséges “mennydörgését”. Néhány percig elbűvölten hallgatta a muzsikát, majd rátette kezét az vendég orgonista vállára és felkiáltott: “Kicsoda ön. Mi a neve?” Az orgnoajátékos ezt felelte: “Mendelssohn.” “Hogy lehet, hogy mégsem akartam megengedni, hogy Mendelssohn hozzányúljon az orgonához?!” – korholta magát az orgonista. Az ember hasonlót cselekszik, amikor nem engedi meg, hogy Krisztus kézbe vegye az életét, és ő hozza ki belőle az összhangot és melódiát.

Otthon

Boldog, aki a napi feladatokat a szeretet fáradozásává teszi, mert kötelessége kiváltsággá válik. Boldog, aki megjavítja a zoknikat, a játékokat és az összetört szíveket, mert megértése az emberiség balzsama. Boldog, aki nevetéssel és mosollyal szolgál minden étkezésnél, mert a jóság áldása lesz az övé. Boldog, aki megőrzi a keresztyén otthon szentségét, mert ez a szent bizalom megkoronázza őt méltósággal.