Nyugalomnap - így?

Vasárnap este megyünk haza családommal körzeti állomásunkról. Autónkban a hálaadónap áldott erejének öröme az úr. Gyermekeink boldogan csevegnek, feleségem beszélget velük, és is szeretettel szólók hátra, simogatom õket. Egyszóval idilli családi légkörben tartunk hazafelé.
Sötétedik. Pécs hosszú sugárútjára kanyarodom, majd hirtelen fékeznem kell, mert egy részeg ember lódul neki elõttünk. Kikerülöm, majd egy szomorú fejcsóválás után gyorsítok újra, s ekkor -talán az elõzõ ember barátja- ismét egy részeg ember van az úton. Folytathatnám a történetet az ötödikig.
Ennyi tönkremenőben levő élet. Ennyi felbomlásnak indult család. Ennyi torzuló emberarc. Ennyi megcsúfolása az EMBER nevének. Ennyi gúnyolódó mutogatás Jézus keresztje felé - "nem te tettél boldoggá".
Képzeletben néhányat hazakísérek elszorult szívvel. Mi lesz ma este otthon a családban? Jobb esetben lefekszik, észre sem véve, hogy felesége öltözteti át, teszi tisztába - sírástól kivörösödött szemmel. Rosszabb esetben kiabálás lesz, veszekedés, verekedés; kések pengéi fognak villogni, sebeket okozni. Talán vérbefagyott holttestté lesz némelyik, vagy családtagjaik valamelyike.
S mindezt "boldogságkereső" emberek teszik. Vagy a búfelejtés szándéka torzítja el így õket.
Öt ember egy úton. Százak, ezrek, tízezrek meg mellettük világszerte, akiket fogva tart - acélmarokkal - az õsi hajcsár. Rabjai annak, ami felett urakká lehetnének.
Nem szállhatok ki mindegyikhez. De lehetõségemmel élve imádkozom értük:
- "Uram, Jézus! Látod õket Te is! Köszönöm, hogy vársz még rájuk. Könyörgök hozzád ezért az ötért: bocsáss meg nekik! Adj szabadulást! A golgotai vér érdeméért".
Ma reggel imádkoztak országszerte a gyülekezetek őértük. Ne hagyjuk abba ezt az imádságot!

 

Halál - gyermekszemmel

Három és féléves Petikém egyszer uzsonna közben mondja édesanyjának:
- Anya! Majd ha én kezdek meghalni, akkor össze fogom pakolni a játékaimat.
- Miért, csillagom? - kérdezi feleségem.
- Azért, hogy megmutassam az Úr Jézusnak.
Feleségem ámulattal mondja el este a történteket. Erre én is megkérdezem kisfiunktól:
- Miért pakolod össze a játékaidat, ha kezdesz meghalni?
Õ ártatlan, õszinte szeretettel válaszol:
- Azért, mert az Úr Jézussal fogok játszani. Tudod, elviszem a markolós autót, meg a MODUL-építõt is. Igen.
Megdöbbent ez a beszélgetés, de boldog vagyok. Peti tudja, hogy anyai nagymamája és apai nagypapája már az Úr Jézusnál van. Nem is ismerte õket. De a halál ténye pici értelme számára nem rémítõ. Bár ilyen boldogan hihetne késõbb is!
Áldom az Urat, hogy a kisdedek által tanít hinni, boldogan élni, boldogan halni, s közben Petikémet ölelem, abban a reményben, hogy még sokáig velem fog játszani a markolós autójával, meg a MODUL-építõjével.

 

Moziban ülök gyülekezetem ifjúságával. Körülöttünk több száz egyetemista, fõiskolás diák ül, s együtt nézzük Pasolini Máté evangéliumát. Mindez történik Pécsett, egy egyetemi moziban.
A rendező által kiválóan megformált Jézus-alak hirdeti az örömhírt, az evangéliumot. Mindenkit hív, mindenkinek ígér, mindenkit szeret. Ahogyan ezt Máté leírta. A film alatt - tudva, hogy nem illik, mégis - figyelem az ottlévőket: az egyenként érkezetteket, a szerelmes párokat, a baráti csoportokat. Az arcukat, a viselkedésüket.
Mindenki arcán csodálatosan feszülő figyelem. Mohón isszák az élő vizet - Jézus Igéit. Nem találom itt a mozik félhomályát kihasználó enyelgő szerelmeseket. Nem találom itt a nevetgélő, beszélgető, cukrospapírokkal zörgő barátokat. Nem találom itt a félidőben indulattal távozókat. Sorolhatnám tovább a film már jelentkező hatásait.
Jézus Igéi, tettei összefognak minket, ottlévőket. Egyet figyelünk, egyet hallgatunk - együtt.
Vége van a filmnek. Várom, hogy megbolydul a méhkas, elenged a film ereje; mégis marad az áhítatos, templomi csend. Az ajtóknál, a lépcsőn lefelé, s kint az utcán is egy - Jézus lényével átitatott tömeg vonul. Semmi trágárság, semmi dulakodás, tolakodás, erőszak.
Mintha Jézus lenne itt.
Jézus van itt.
A Magvető veti a magot. Így is.
A MAG hull - jó földbe is. Itt is.
Komló, 1989.

 

Éjszakai oltalom
Családommal hálaadónapon voltunk Kocsordon. Kellemes ünneplés, beszélgetések után úgy határoztunk, hogy - gyermekeinkre való tekintettel - hétfõn csak késõn este indulunk haza - így talán végigalusszák az utat.
Így indultunk el a közel ötszáz kilométeres útra.
Természetesen hamar elálmosodtak gyermekeink, s ez lassan átragadt feleségemre is. Tímeánk elaludt, s az egészséges 15 hónaposok módján aludt végig, a kocsiban rögtönzött ágyon.
Peti elaludt, és a kisfiúk természetes kíváncsiságával sokszor felébredve körülnézett, felült, kérdezgette, hogy mikor érünk már Komlóra?
Feleségem nehezen szenderedett el, s gyakran felébredve kérdezett, hogy nem vagyok-e álmos, bírom-e még?
Atyánk kegyelme folytán az álmosság messzire került. Boldogan, az éjszakai városok, falvak, mezõk szépségében vezettem. Soha nem mutatta még ezt az arcát az alföldi mezõ. A holdfényes éjszakában nyulak, egerek, s rengeteg egyéb mezei rágcsáló menekült ki autónk reflektorfényébõl. Rókák osontak a már megszerzett zsákmánnyal szájukban, vagy éppen azt keresve. Õzek rebbentek szét kecsesen, félbehagyva a megkezdett éjszakai tanácskozást. Leírhatatlan gyönyörûség, amit ebben az éjszakában láttam.
Ha észrevettem, hogy Tímeának szemébe veti fényét a Hold, s õ emiatt forgolódik, eltakartam elõle. Ha kitakarózott, visszaigazítottam. Ha Peti lába lecsúszott, visszasegítettem. Ha feleségem felébredt és szomjas volt, hátraadtam az innivalót.
Közben, mikor mindhárman aludtak, egy régi, gyermekkori imádság jutott eszembe: "Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, õrzõ kezed vigyáz reám".
Az enyéim nyugodtan becsukták a szemüket, aludtak. Ekkor éreztem azt a csodálatos érzést, hogy rám bízták magukat. Az Úr mellett az én kezemben van a biztonságuk, a létük. Dehogy tudnék elaludni. Ha bajuk van, kisegítem. Ha kérdeznek, válaszolok Ha alusznak is, nyugodtan teszik, mert Apa vigyáz, ébren van.
Jézus mondta: "HA ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tõle?" (Mt 7:11).
Igen Atyám!
Áldalak azért, hogy becsukhatjuk a szemünket, hogy Te vigyázol ránk! Azért, hogy értelmetlenné válik az aggódásunk, ha ismerünk Téged! Akkor is, ha az éjszaka sötét fátyolba csomagolja létünket. Mert ígéreted szerint szûnik az éjszaka, lassan lecsúszik rólunk az éjfátyol, s a vakító fény harsogja a sötét elmúltát. S Te, aki a sötétben vigyázó szemmel segítettél, dicsfénnyel vársz minket. Áldassék Szent Neved!

Isten nélkül - biztonságban?
Egy világhírû, a televízióban nemrégen vetített film megrázó képei indítottak írásra. Régmúlt történetet elevenített fel a rendezõ, csaknem belesodorva a nézõt a többórás esemény szenvedõ alanyai közé.
Advent táján talán még érzékenyebben fogadjuk az efféle üzeneteket.
Készült egy nagyszerű hajó. Óriási mint Nóé bárkája. A bárka, ami özönvízen is átsegítette a maroknyi népet, és állatsereget, mert az Úr parancsára készült, mert az Úr rendelkezett a felépítményrõl, a berendezésrõl, a beköltözõkrõl, még az ajtót is az Úr zárta be, majd nyitotta meg Araráton.
Emez nem számol az Úrral. Titanicnak nevezik a titánok erejére utalva, és biztosak abban, hogy legyõzhetetlen. Nincs elég mentõcsónak, nincsenek vészjelzőõ rakéták, csak kimondhatatlan önbizalom. Sõt ki is mondják önhitten: "Még az Isten se tudja elsüllyeszteni!" A szerintük nem is létezõ, vagy természetté degradált hatalmas Úr!
A filmet nézve a végidõk bibliai üzenetei elevenedtek meg elõttem. A hajón lévõk életveszélybe kerülnek. Léket kapott a Titanic. Ömlik a monumentális hajótestbe a víz - ott lenn. Ott már tudható, hogy vége. A kapitány két órát remél még, de ezt el kell hallgatni. Nehogy pánik törjön ki.
Napjaink is ilyenek. Világunk nagy hajója léket kapott. Ömlik a víz. Tragikus a jelen, kilátástalan a jövõ. A bûn tengere elnyelni kívánja az embereket.
A Titanicon eközben fent még mulatnak, biztonságot tudnak, alszanak, vagy éppen kártyáznak, zenélnek - mint rendes idõkben. Nem tudnak a két óráról, nem a veszélyrõl.
A XX.szd utolsó "napjai" is így telnek. Népünk ma sem tudja, hogy mekkora veszélyben van. Nem hallja a beáradó víz morajlását, nem látja az emelkedõ víz-bûn szintet, nem hiszi, hogy a bûn zsoldja a halál", csak él, és mulat, vagy problémázik, de nem a lényegen.
Vajon miért nem tudja? Pedig vannak prófétáik, vannak só-világosság keresztyének. Van misszióparancsunk, amely arra kötelez, hogy riasszuk embertársainkat, kiáltsuk, hogy süllyed a világ hajója, hogy veszélyben vagyunk.
Döbbenetesek a képek tovább. Nincs mindenkinek hely. Csak a nõk és gyerekek. A férfiak miért nem? Hallom az Igét: "az egyik felvétetik, a másik …- marad". Függetlenül a szelektálás módjától elborzaszt, hogy nincs mindenkinek hely.
Urunk azt mondta: "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.". Megnyugtató üzenete az Úr Jézusnak ez a kedves ígéret. "Van hely, van hely: Ó lépj be hát ma még!" énekljük gyakran azzal a hittel, hogy látjuk amint léket kapott "Titanicunk" mellé odaáll a mentõ bárka. Régi hajónk pompás fölszereltsége, kényelme, eleganciája lehengerlõ. Urunk - a bárka kapitánya halkszavú. Nem lármáz, nincs csillogás, pompa, dicsõség. Mégis Övé az élet, Õ az Élet, és aki átmegy Hozzá, az mintegy "átment a halálból az Életbe". A csillogó evilágot - ami süllyed - elhagyva átkerül a bárkába, ami elvisz a ragyogó mennyei birodalomba. Ott lesz majd kényelem, szépség, boldogság, minden.
Hihetetlen, hogy világunk egyszer recsegve, ropogva felbomlik?
Magam elõtt látom most is a szétroppanó óriáshajót. Amint a világ dicsõsége megsemmisül. Eltûnik mindenestõl. Értékek, vágyak, életek vele mennek. Magával ránt a süllyedõ hajó örvénye mindent. Aztán elsimul a tenger.
Méghogy az Isten sem tudja elsüllyeszteni? A tenger is elég volt. Az Isten tengere. A több, mint 4000 méteres tengerfenék sötétje azóta is fogva tartja Titanicot. Csaknem megváltoztathatatlanul.
Ilyent sorsot ígért Urunk a megbánt, megvallott, és elhagyott bûneinknek is. Oda a mélybe veti, hogy ne minket nyeljen el a bûn-tenger. Valld meg ma Neki bûneidet, és boldogan fogod látni, ahogy elveti, megsemmisíti azokat. Megbocsátó szeretetével megtisztítva lépj át a "mentõ bárkába", ahová "Jézus hív Téged a bûn mélyébõl…"
Befejezésül még egy kép. Egyik mentõcsónakban álruhában egy férfi van. Ráadásul még korábbi gonoszságát fokozva fegyvert ránt. Újból csak egy Ige hasít végig rajtam. "Barátom! Mimódon kerültél ide?" Álruhában? Csalással? "Vessétek ki!" És kikerül a mentõcsónakból.
Adventi ünnep közben készülsz-e a világ szétroppanására? Megmenekültél-e az eljövendõ ítélet elõl?
A bárkában ülve mondjuk együtt: "Jézus vezess engemet … örök révbe érkezem!"
1998. december