(30 évvel ezelőtti stílusban)

A történet főszereplője Veress Kelemen, akit munkatársai csak úgy neveztek, hogy “Borissza Keli”. S mi több Kelemen rászolgált erre a névre, mert ha pénzt érzett a kezében ... elfelejtkezett mindenről, így a feleségéről, két nagyocska gyermekéről: a 13 éves Ibolyáról, és a 16 éves Karcsiról.
Egy alkalommal a mi Kelemenünk munkából hazaindulva szokása szerint betért az útbaeső kocsmába. Itt leült, és intett a kocsmárosnak: “A legerősebbet!”.
Ebben a pillanatban lépett a helyiségbe két jól öltözött, kb. negyven éves férfi. Ők is leültek, intettek a pincérnek, és szódavizet kértek. Elment a pincér, hogy teljesítse kérésüket. Közben a két férfi nagyon figyelte Kelement. Mikor a pincér visszajött a két pohár szódával, Péter - ugyanis így hívták egyiküket - megragadta a karját, és így szólt:
- Uram! Ismeri ezt az embert? Tudja, hol lakik?
- Hogyne, hiszen mindennap itt van. A Hársfa 32-ben lakik. Két gyermeke van, s felesége. Gyakran ők viszik haza.
- No Jánoskám, szedd a lábad és indulunk. Megmentjük ezt az embert, és a családot, ha a mi Urunk is velünk lesz.
Már az utcán így szólt János:
- Mostmár aztán futás, mielőtt hazaérne ez az ember. Hú, a nevét nem is kérdeztük meg. Nem baj, mindentől függetlenül irány a Hársfa 32.
És tényleg el is iramodtak a mi embereink Keli lakása felé. Odaérve rögtön csengettek, és másodpercnyi idő sem kellett az ajtó megnyitásához. Az ő emberük felesége nyitott ajtót.
- Ó, hát nem ő jött? Már megint - tudtam, hogy ez lesz. Pedig, hogy ígérte. Hát csak ennyi az ő szava? - fakadt ki sírva az asszony, aztán megtörölte a szemét, és így szólt: - Ne haragudjanak, de a férjemet várom, de úgy látszik, hogy megint úgy kell majd hazahozni, mint majdnem mindig. Ó, hogy is lehet ez? - s újra csaknem sírásban tört ki, de sikerült visszafojtania, s kérdezte ismeretlen vendégeit, hogy mi járatban vannak?
- A férje ügyében jöttünk.
- Csak nem valami bajt csinált megint? A rendőrségtől vannak? Jaj Istenem, miért mérsz rám ily nagy csapást?
- Nyugodjon meg asszonyom, nem a rendőrségtől vagyunk. De ami igaz, mégis rendőr, de nem földi, hanem az Égi Rendőrünk. Az Isten! Ő küldött.
- No akkor hála Istennek. De mégis mi célból?
- A Mindenható Isten szolgái vagyunk. Szeretnénk imádkozni Önnel a férjéért.
- Nincs veszteni valójuk. Megtehetik, de e én nem vagyok hajlandó önökkel imádkozni. Milyen Isten az, aki nem teszi meg azt, amit kérnek tőle?
- Kérem, így ne beszéljen, Lehet, hogy éppen Önben van a hiba. Nem gondolt még erre?
- Uraim! Ilyent ne is gondoljanak rólam! Kérem, én egy tisztességes asszony vagyok. Távozzanak! Az ember a saját házában egy idegen bűnösnek mondja! Hallatlan! De a férjemért imádkozhatnak. Abba beleegyezem.
- Mi előbb Önért szeretnénk imádkozni! - léptek vissza az Isten szolgái. - Menjünk be a házba, és vegyük fel Istennel a kapcsolatot!
János térdre esett, és így könyörgött: “Mindenható Urunk! Jöjj közénk! Te alakítsd át ennek az asszonynak a szívét, hogy lássa be az ő bűnösségét, tudjon bocsánatért esedezni Hozzád megalázkodva hadd imádkozzon ő is a férjéért! Most mi még őérte is könyörgünk Tehozzád. Hass reá Mindenható Urunk! ne hagyd őt elveszni a bűn posványában. Uram, Te változtasd meg őt! Adj neki új szívet, hogy azzal csak neked szolgáljon! Ámen.
Az ima elején az asszony keserves sírásban tört ki, Istenhez kiáltozott:
- Uram bocsáss meg! Bocsáss meg! - de a hangja elfulladt a sírástól.
Péter odalépett hozzá, és így szólt:
- Hallotta már, hogy Isten Önért is elküldte a Fiát?
- Mostmár tudom. Köszönöm Uraim! Nagyon köszönöm! Mostmár beláttam, hogy én vagyok a bűnös. Bennem vagy a hiba.
- Akkor adjunk hálát azért, mert Ön meglátta a bűnösségét, és imádkozzon a férjéért is.
- Boldogan - szólt az asszony, és Isten elé ment. Bocsánatért esedezett, és a férjéért is imádkozott. Azután felállt, és uzsonnára invitálta a vendégeket. Uzsonna eltelte után imádkoztak, és csendesen énekelni kezdték az “Öröm van a mennyben...” kezdetű éneket.
Az ének közben észrevétlenül beosont Kelemen, és az utolsó versszakot már örömkönnyektől fátyolos szemmel velük énekelte. Boldog volt.
Elmondta, hogy a kocsmában iszogatott, és mintha valaki szólt volna hozzá. Mintha valaki zörgetett volna a szíve ajtaján. Megkeseredett szájában az ital, és ott a kocsma italtól bűzös épületében Isten elé vitte az ő bűnös életét. Isten visszafogadta őt, hisz már egyszer Kelemen családjával együtt a Bárány útján haladt.
Az újra Istenhez tért család nagyon boldog, pláne a gyerekek, amikor meghallották, hogy a papa mostmár újra Isten gyermeke. Elmondták, hogy ők sokat imádkoztak a papáért, és hitték, hogy vissza fog térni az ő Atyjukhoz.
Ez a kis történet megmutatja, hogy Isten a gyermekek imádságát is örömmel elfogadja, de a szülőknek is meg kell alázkodni! Így boldog lesz a család, és együtt dicséri Teremtőjét.

Az érkezés
- Milyen gyönyörű gyermek a miénk! Nézd Benjámin, - ahogy ragyog az arca, csillog a tekintete! Valósággal büszke vagyok, hogy Ő a miénk. A mi fiunk! Fenséges kisgyermek. - szólt férjéhez simulva Judith asszony, miután az apa körülmetélte kicsiny gyermekét. Már nem is érzem a szülés fájdalmait, fáradtságát. Elrepült ez a nyolc nap, mint egy szempillantás. Sokat köszönhetek neked is ebben drága napam, kedves Rebeka. Úgy örülök, hogy szeretettel vesztek körül.
Benjámin fáradt tekintete felvillant, derű ragyogott arcán látva törékeny párjának örömét. Nem csoda a fáradtság, hisz egész éjjel a tengeren volt, hogy halásszon, és nem sok eredményt ért el. Csaknem üres kosarakkal kötött ki hajnalban. Még az a jó, hogy ez a kedves asszony olyan ügyesen forgatja a keveset, és olyan nagy szeretettel van iránta, amit ... nem is remélt. Soha - senkitől. Ő, akit annyit csúfoltak gyermektársai, akit szülei, a drága őszfejű Elijáhu, s a mosolygós arcú Rebeka annyiszor vigasztaltak ilyenkor, hogy nem a külső a lényeg, a Teremtő megengedi, hogy betegséget hordozzunk, de lelkünknek Ő az Ura. Kedves öröm töltötte be ilyenkor szívét, mert nemcsak elhitte szüleinek, hanem érezte, hogy imádságai alatt, amelyeket elmond megvigasztalja lelkét Ő, aki ég és föld Ura. S már nem is olyan rettenetes a meghajlott hát, a gyakran kegyetlenül sajgó gerinc, hisz Jahve megvigasztal. Áldott legyen az Ő neve!
A kisgyermeket nézve most megszorítva asszonya kezét így imádkozik: "Édes Atyám! Mindenség Ura! Hallgasd meg kérésem! Add, hogy mégse legyen beteg! Esedezem Hozzád! Tekints le rá, és ne bűneim szerint cselekedj vele. Légy kegyelmes hozzá!"
- Nyugodj meg kedvesem! Ő gondot visel. Bízd rá gyermekünk sorsát! Mi mindent megteszünk, ahogy eddig is megtettünk. Emlékezz, mennyit böjtöltünk, és imádkoztunk érte! Jahve meghallgat. Biztosan egészséges lesz. De - ha mégsem - akkor is...- Ő az Úr. - ezt már könnyel teli szemmel mondja, mint aki felkészült mindenre, még a fájdalomra is - hittel.
- "A gyermek akit az Úrnak ajánlunk fel neveztessen Saulnak, ahogy Izráel királyát nevezték, a Benjaminita Kis fiát. Legyen hűsége, ragaszkodása az Úrhoz olyan, mint a régi Saulé szolgálata kezdetén. Figyelmeztesse őt minden nap ama Saul bukása arra, hogy az Úr mindvégig engedelmességet vár gyermekeitől.
Kisgyermek! Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az Ő arcát rajtad, és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Ő arcát tefeléd, és adjon neked békességet! S a Magasságos Isten áldása legyen velünk, szülőkkel, nagyszülőkkel, hogy az Úr félelmében neveljük e kisgyermeket, testvéreivel együtt. Éljünk tovább is békességben!"
Örömmel szaladgál körülöttük a többi gyermek. Simon már 7 éves, mindig futva megy, s arca piros, mint a rózsa, olyan egészséges. Boldog mosolya, mint a nagymamáé. Mondják is sokan, hogy Rebekára ő hasonlít legjobban. Tádé az ötéveseknél szokatlan komolysággal viselkedik. Kimondhatatlanul komoly gyermek. Szeret az idősekkel beszélgetni, hallani a törvényről, a prófétákról, a történeteket csak úgy issza szomjas elméjével, s a gyermektársak között már mondja is tovább. Eszter, a legkisebb még csak másfél éves. Szinte most történt még, hogy ő született. Édesen bukdácsol a göröngyök között. Sok gond van vele - ahogy az lenni szokott.
Mindhárman szépek, kedvesek, és egészségesek. Úgy tűnik, hogy egyikük sem örökölte apjuktól az oly sok kínt okozó gerincbajt. Egyenesen járnak, futnak, mint a cövek. Hála értük az Úrnak.
Csak ez a legkisebb. A most született. Saul. Mintha nem olyan lenne a háta, mint a többinek. Rebeka is, amikor meglátta, - örökké mosolygó arca egy pillanatra elkomorodott. Igaz, nem mondott semmit, de látták rajta, hogy valamit észrevett. Nem mond sem-mit, de Benjámin attól tart, hogy harminckét éve ugyanezt láthatta rajta szeretett édesanyja. Talán ezért adták neki a Benjámin nevet, mint az ősatya annak idején a "fájdalom fiának", Benóninak a Benjámin nevet, ami szerencse fiát, boldog embert, jobb kezem fiát jelent.
A nagy család ma ünnepelt. A kis Saul is betagolódott az örök szövetségbe. Amit Jahve a hegyen kötött népével, vagy korábban Ábrahámmal az ég csillagaira utalva ígért meg. A csillagmilliárdok között egy ez a kisgyermek. Alig látszik még, de aki alkotta tud róla. Teste-lelke az Úr előtt van. Milyen jó ezt így hinni, nem csak hinni, tudni, megbizonyosodottan, boldogan. De vajon miért jön olyan sokszor mégis az aggodalom? A gyötrő kétely, hogy nehéz élete lesz a kis Saulnak. Hogy ő örökli atyjától a hiábavalót, a bajt. De nehéz is letenni. Legyen meg az Úr akarata. Az biztosan jó lesz. Ha Ő ismeri járásunkat, kelésünket, miért ne lehetne gyermeki bizalommal rábízni? És sikerül? Egészen letenni... A nem megismerhető jövőt, a most még ismeretlen terheket, mindent. Jahve hatalmas kezébe.
Kint a halászbárkában vívja lelki tusáját Benjámin. "Uram! Ha bűneimért kell bűnhődnie valakinek, hadd tegyem azt csak én! Ne legyen utódom az én bűnöm terhének hordozója! Hadd fájjon nekem kétszer úgy, mint eddig, de őt kíméld meg! Nagyon szeretjük. Féltjük. Óvnánk minden bajtól, mert a miénk. Teremtő Isten! Szeresd te is, nagyon kérlek!"
... És akkor mintha mennydörgés csattant volna háborgó elméjébe, mintha villámfény villant volna vak szemébe, mintha, ... mintha személyesen lenne itt a Mindenható. A tenger csöndjében csodát él át az édesapa, aki szereti gyermekét. Találkozik Édesatyjával, a Mennyei Atyával, aki nálánál százszorosan, ezerszeresen, sőt megszámlálhatatlanul jobban szereti minden egyes gyermekét. Szomjas lelkébe úgy áradnak a csöndesen sodródó Igék, hogy kimosnak onnan minden aggodalmat, félelmet, mindent, ami rossz, mindent. És ott maradnak az életet jelentő szavak, mondatok, ígéretek, ott marad az Isten. Jahve. A Vagyok. Aki Volt is és Lesz is mindörökké. Ma itt Van. Káprázatos éjszaka volt ez. És tolulnak elméjébe azok az Igék, amelyeket apjától, nagyapjától hallott először. Azóta a rabbiktól sokszor hallotta már a zsinagógában is, de eddig soha nem így: "Markomba metszettelek ... szüntelenül előttem vannak falaid ... Akit szeret az Úr, annak álmában is ad eleget ... hasztalan néktek ... Ne félj, mert veled vagyok! ... tűzön, vízen, áspiskígyón ... Örök szövetséget kötök veled, és utódaiddal, amíg ember él" Megállíthatatlan az Igefolyam, ami árad. Égeti, perzseli eddigi gondolatait, de azonnal hűsít, felüdít, megtölt, megelégít, örömöt ad, békességet, és majd szétveti mellét, érzi, hogy mosolyogni kell, hogy ragyog az arca -talán Mózes érezhette így magát a hegyről lefelé jövet-, és beszélni kellene valakinek, de senki sincs csak Ő egyedül a tenger vizén, a hajófenéken összekuporodva, és mégis van kinek mondani, mert itt van Ő, a Vigasztaló, az Élet, az Úr. A kis Saul Ura. A beteg gyermeké, aki először az Úré, csak aztán az övé. Akit nálánál sokkal jobban szeret Jahve. És árad most már az imádság, a zsoltár, a boldog magasztalás éneke, a megalázott lélek őszinte szava, aki megtanult hinni, bízni.
Áldott öröm járja át tagjait, s mintha háta nem fájna úgy, mint eddig. Nem, nem gyógyult meg görbesége, de most sokkal könnyebbnek érzi.
A háló még szárazon hever a hajóban, s már szinte reggel van. Már nem is érdemes kivetni fogásra, hisz reggel még soha nem sikerült. Vakító a napfény - nem lehet eredményes. De mintha egy belső kéz, amely erősebb az övénél megragadná, uralma alá hajtaná tagjait, és kérné, kényszerítené, hogy próbálja meg, mert vele van a hatalmas Király. És megtelik a háló - csaknem szakadásig. Kiemelhetetlenül. Mintha vonzaná valami a halakat, hogy jöjjenek, egy boldog ember örömét tetézni. És tele a hajó, mert újra megtelt a háló. Soha még ilyet nem látott. Hónapokig kellett volna ennyiért dolgozni, és íme. Szeret az Úr. Nem fokozza a fájdalmat, hanem elveszi, nem csökkenti áldását, hanem bőségesen kiárasztja. És Benjámin zokog az örömtől, amikor kievez a partra. Mintha rendelésre jönne ott van a kereskedő is, aki busásan fizet a rakomány halért.
Végre indulhat haza. Judith vajon hogy aludt az éjszaka. Hogy kellene elmondania az elmondhatatlant. Azt, amit csak érezni lehet igazán. Erre nincsenek szavak. És nem is kell keresni őket. A társ, a feleség, a kedves már mindent ért. Egyetlen pillantásból. Látszik Benjáminon, hogy nagy harcokat élt meg. Gyűrött ruhája árulkodik leborulva töltött éjszakájáról, fáradt arcából sugárzó szemei viszont ennek győzelmét mutatják. Áldott az Úr! Nem hiába imádkozott éjjel a Segítőtárs. Meghallgattatott a kérése. Boldogan ölelkeznek össze, s körülzárja őket a gyerekeik gyűrűje, akik nem tudják, hogy mi van most, de olyan jó minden. Valami történt, valaminek történnie kellett.
Leülnek, és kezdi mondani élményét, az éjszakai Igéket, de sírásba fullad a szava. Küzdve mondja ki a néhány szót. "Szeret az Úr, szeret mindnyájunkat. Engem is, titeket is, és Sault is. Ő nagyon szereti. Nagyon szereti... Az Ő kezében van!"
Odamenve a bölcsőhöz fölemeli kisfiát, és imádkozik. Zsoltárt mond újból, mintha Dávid király lenne itt, úgy peregnek az Istent magasztaló sorok. Dicséret, magasztalás, öröm, hála árad, majd felhangzik a könyörgés. Most már igazi hittel.
- Uram! Rád bízom őt. A te gyermeked is. Segíts neki, és segíts nekünk jól élni! Téged magasztalva, rólad tanúskodva. Szereteted oltalmazzon tovább bennünket! Tiéd a dicséret örökké!
Majd sejtelmes ragyogással arcán a tarisznyájába nyúl. Judith nem tudja, mennyi halat foghatott férje ezen az éjszakán, de most az nem fontos. Ekkor meglátva a nagy halom pénzt, amit Benjámin hozott ő kezd elérzékenyülten könnyezni:
- Mi ez kedves? Honnan szedted? Mit tettél?
Benjámin szája megtelik nevetéssel:
- Na mit gondolsz, kitől kaptam?
- Csak nem atyáddal találkoztál? De neki sincs ennyije. Honnan van? - tűnődik a kedves feleség.
- De bizony az Atyámmal. A Mennyei Atyával. Képzeljétek el.... - s már mondja is hihetetlen hajnali élményét a tengeren. A halfogás csodáját. És nevet, kacag az egész család, és kimondhatatlanul boldogok, mert kézzelfoghatóan jelen van az Úr áldása. Jó az Úr hozzájuk.
Életre szóló élmény ez az egy nap. Lesz mire emlékezni, mivel bátorítani növekvő fiát a küzdelmek között.
*
Íme milyen gyorsan múlnak el az évek. Átfutunk a földi léten, szinte észrevétlenül. Ez a gondolat tartja fogva Benjámint, amint felnövekvő gyermekeit figyeli. A kis Saulból nagy gyermek lett. Növekszik, értelmes, áldott kis élet. Az Úr van vele, s öröm a családnak. Hogy szerette Elijáhu, a nagypapa. Mennyiszer ült Sault a térdén, és hallgatta a régi történeteket. Hányszor hallgatta végig az Egyiptomból való kiszabadulás eseményeit, végigizgulva annak minden részletét. Olyan boldogan ragyogott az arca, amikor hallotta a Vörös-tengeren való átkelés különös csodáját. Elijáhu elment. Pár napja kisérték ki, temették el. Betelt az élettel. Szikár termete, napszítta arca, bölcs szavai emlékek már csupán. Nem látják többé. De mintha hallaná még a beszélgetést. Néhány nappal az öreg halála előtt történt.
Tádé és Saul körülvették a nagypapát, és faggatták.
- Papa! Miért élünk a földön? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Mikor kell meghalni!
- Tudjátok -kezdte türelmesen válaszát- a Teremtő akarta, hogy így legyen. Ő teremtette meg az első embert, és tőle van életünk azóta is. Nem véletlenül, ahogy sokan mondják. Jahve akarta, hogy éljünk. Ő teremtett, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy életet adjon. Egyszer, amikor Ő jónak látja, vége lesz ennek az életünknek. Ahogy a pislogó lámpás ellobban, és elalszik, ahogy a kiszáradt fák kidőlnek az élők közül, úgy van velünk is.
- De Nagypapa! Mi történik velünk ha meghaltunk? Édesapátok jobban elmagyarázná, hisz ő sokat tanult, de figyeljetek csak? Mi történik a kisbáránnyal, ha elpusztul? Ugye, itt marad a teste, és amikor a betegen elpusztult állatot elföldelik, elbomlik. Ha pár év múlva kiássátok a helyét, semmit sem találtok. Vagy a szőlő termése, amikor lehull a fürtről, mintha eltűnne. Mi lesz vele?
- Ott marad a földben, csak másként. Nem tűnhet el nyomtalanul. - válaszolta Tádé.
- Igen, igen - bólintott Elijáhu. - Ott is marad, és máshol is. A Teremtő nem felejt el egyetlen teremtményét sem. Jób mondta: "Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." Egyszer majd Isten előhívja a megholtakat a föld gyomrából, és feltámasztja őket, egy jobb életre. Talán, ha eljön a Messiás Ő végzi ezt el? Feltámasztja a meghaltakat, megszabadít az elnyomástól, boldog emberek leszünk mindnyájan. Az Ígéret Földje Isten Országa boldog föld lesz. A törvényekre kellene jobban figyelnünk. Többet tanulni, engedelmeskedni neki, és minden rendbe jönne. Tanulmányozzátok az Írásokat! Ha meghalok - mert érzem már, hogy közel van, ne felejtsétek el amit mondtam. És a falban a polcon van két papirusztekercs. Az egyik az Exodus, a másik Ésaiás tekercse. Tádé! Hozd ide ezeket.
A megfontolt kisfiú a tízévesek méltóságával, érezve a perc komolyságát ment a falhoz, és a függöny mögül elővette a két tekercset. Gyakran olvasgatták már őket. Nagyapja ezekkel tanította a törvényre, a prófétákra. Odavitte a gyengülő idős emberhez.
- Tádé! Legyen tiéd az Ésaiás tekercs. Talán te meglátod a Messiást, s jól figyelj minden szavára. Hallgasd figyelmesen, kövesd tanítását, ha a te idődben jön el. Saul! Gyere közelebb kis unokám. Kedves Saulom! Legyen tiéd a törvény. Az Exodus csodákat ír le, és nagy dolgokat parancsol. Tanuld ezeket, és taníts másokat is rá. Ez a legfontosabb az életben. Ezzel számolunk el Isten előtt.
*
Azóta, hogy Saul megtanult olvasni, folyton az Exodust olvassa. Gyönyörködve tanulja a múlt csodálatos eseményeit, szemezgeti a törvényt, mit hogy kellett tennie Jahve népének. Ez a nép az övé, annak ellenére, hogy különös örökséget kapott. Ezt is többször elmondta a kedves nagypapa az unokáknak, de Benjámin is nagyon sokszor végighallgatta az izgalmas beszámolót.
Fiatalember volt még Elijáhu, telve erővel, lendülettel, amikor a náluk elő római katonákkal érkező családok gyermekei számára gondozókat, tanítókat kerestek. Néhány római tiszt úgy gondolta, hogy ha már ebben a távoli országban kell élniük, gyermekeik legalább az ország nyelvét, írását tanulják meg. Így került Elijáhu, a nagyon értelmes fiatalember a római gyerekek közé, hogy tanítsa őket népe történelmére, nyelvére, kulturális emlékeire. Odaadóan végezte e nehéz szolgálatot - nap nap után azzal küzdve, hogy olyan szívesen beszélt volna a törvényről, a Törvényről, ami az élet. De nem tette. A szerződésben azt fogadta meg, hogy arról semmit sem taníthat.
Eközben ismerkedett meg a kis Félixszel, aki nagyon megszerette idegen tanítóját. Rajongásig ragaszkodott hozzá, amikor csak tehette, tógája körül járt, hogy minél többet halljon Jahve népének életéről. Kimondhatatlan boldogsággal rótta a betűket. Véste, karcolta a héber "Alef-Bét" jeleit. Ezzel felbátorította Elijáhut, hogy még többet, még mélyebben foglalkozzon vele. A gyermek szülei is megkeresték, kérve, hogy látogasson el otthonukba, és segítsen oltani a kis gyermek tudásszomját. Azután szinte mindennapos vendég lett a gazdag tiszti házban. Atyai barátsággal fogadta őt Kenákho az apa, beszélgetve vele most már vallásuk titkairól is. Micsoda áldott órák voltak ezek. A kegyetlen római légió parancsnokának Jahve szeretetéről beszélni. A szabadítóról, az eljövendő Messiásról. És hallgatta, lelki vággyal napról-napra. Már nem is nagyon maradt idő Félix tanítására. De erre ő is figyelt, s apjával együtt hallgatták Jahve hatalmas cselekedeteit.
Hosszú hónapokon át ment ez így. Elijáhut zsidó barátai elhagyták, mert "rómaiakkal barátkozik!". De új barátokat kapott, és ezt nem érezte véletlennek. Az Úr kezét látta ebben.
Mígnem eljött a megpróbáltatás ideje. Rég visszamentek már Rómába, s Elijáhu zsidó gyermekek tanításával foglalatoskodott. Rendszeresen kapott levelet Félixtől. Leírta, hogy nagyon gyenge, de minden nap eszébe jut Jahve hatalma ereje, és hisz abban, hogy pogány létére is rábízhatja életét. Gyönyörű héber betűkkel írta leveleit. Néha édesapja rövid latin sorokkal tette értékesebbé az érkező híreket.
Egyszer hosszú szünet után egy rövid, nehezen megírt levél jött. Egy futár hozta. Először Kenákho levelét adta át: "Kedves Elijáhu! Ne haragudj ránk, hogy eddig nem írtunk, de nagyon nagy próbákat éltünk át. Félix, a te kis tanítványod elment közülünk. Egy titkos betegség kezdte őt emészteni, és hamar vége is lett földi életének. Kérünk, hogy a legelső hajóval gyere Rómába, mert szeretnénk mindazt, amit Félix - egyetlen gyermekünk rád hagyott átadni. Jöjj mielőbb. Baráti-atyai szeretettel: Kenákho"
És a másik levél, amit nem lehetett könnyek nélkül olvasni. "Drága Elijáhu! Nagyon nehezen írok. Úgy fáj már mindenem. Köszönöm neked, hogy úgy szerettél. Kérlek, ha én meghalok, és ez a levél eljut hozzád, gyere szüleimhez, és fogadd el az ajándékomat. Eddig nem tudtuk meghálálni szeretetedet, amellyel körülvettél. Fogadd el most utolsó kérésemet! Köszönöm, hogy sietsz! Barátod: Félix"
Néhány nap alatt elrendezte itthoni dolgait. Elbúcsúzott Nagynénjétől, aki felnevelte, és eddig gondoskodott róla, rendet hagyott piciny lakásában, és hajóra szállt a jeggyel, amit Kenákho küldött. Viszontagságos út után érkezett meg Rómába, nagy városba, amit remegő tisztelettel, s borzongó utálattal szemlélt. Ez a nagy város. Az Örök Város? Meddig maradhat fenn ez a rendszer. Bármilyen szilárd bástyákon is épült, Jeruzsálem mellett, Jahve városa mellett nem veheti fel a versenyt. Viszont a városban olyan volt Kenákhoék háza, mint egy kis sziget. Amikor megérkezett kimondhatatlan szeretettel fogadták. Félix szobájában szállt meg, ahol minden úgy maradt, ahogy kis barátja szerette - gyönyörű kilátással a Via Ingidiára.
Együtt bontották fel Félix, a hónapok óta halott kisfiú végrendeletét. Ennek tartalmát a szülők sem ismerték, csak azt mondta el nekik, hogy Elijáhuval együtt kell felbontaniuk halála után. Most jött el ennek az órája. Remegő kézzel törik fel a pecsétet, és oldják ki a gondosan becsomózott zsineget. Kenákho odaadja Elijáhunak, hogy ő olvassa fel, hiszen Félix, a római kisfiú zsidó írással írta meg végakaratát. Nehéz szívvel nézte Elijáhu a gyönyörűen formált betűket. Mintha itt lenne még a barátja köztük. Elkezdte hangosan olvasni:
- "Kedves Anyám, Apám, és Testvérem Elijáhu! Igaz szeretettel gondolok rátok minden percben. Amíg élek, számomra ti vagytok a legkedvesebbek. Ti hárman.
Drága Szüleim! Tudom, mennyire fáj látnotok betegségemet, és bármennyire is titkoljátok előlem, tudom, hogy hamarosan meghalok. Ezt én sem mondom nektek, nehogy sírni kezdjek, mert sajnállak titeket. Sokat vergődtem amiatt, hogy hogy tudnék segíteni gyászotokon. Úgy szeretném jóvátenni azt, hogy itt hagylak titeket. Higgyétek el, szívesen maradnék. Jahve azt akarja, hogy menjek, de rólatok is gondoskodom. Azt a belső kényszert érzem magamban, hogy meg kell írnom ezt a végrendeletet. Nem hívatok ügyvédet, mert tudjátok, hogy én írom, és amit akarok, azt örömmel teszitek meg.
Elijáhu! Téged kérlek először, hogy összetört szívű anyámat, és harcedzett, de nagyon gyengéd apámat fogadd el szüleidnek. Tudom, hogy a tieid régen meghaltak. Tudom, hogy árván nőttél fel, és nagyon sokszor megpróbált már az élet. Kérlek, tekints őket úgy, mintha szüleid lennének! - Itt Elijáhu ajka annyira remegett a meghatottságtól, hogy alig tudta folytatni.-
Kedves Apám, és Anyám! Tőletek azt kérem, hogy fogadjátok be drága barátomat. Legyen tagja mostantól a Rodigro családnak. Töltse be azt az űrt, amit az én elvesztésem okoz nektek. Fogadjátok őt egészen fiatokká, minden, ami az enyém lenne őrá szálljon!
Békességgel halok meg, ha tudom, hogy így mindnyájan boldogok maradtok. És végül: egy zsidó tekercsben találtam néhány kedves gondolatot. Jób mondta: 'Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll az én porom felett!' Én is hiszem, hogy Jahve tud rólam. Kerestem őt, és megtaláltam. Szerettem őt, és rábízom magam most is.
Aki mindig nagyon szeretett benneteket: Félix"
Amikor a levél végére értek, valamennyien könnyes szemmel ölelkeztek össze. Együtt volt az új család. Micsoda gyógyír, hogy Elijáhu itt marad, és mostantól az ő fiuk. Mindenük az övé. Rangjuk, nevük, de ők maguk is.
Ez azonban nagyon régen volt már. Évek múltával visszakerült Elijáhu, és Tarsusban telepedett le, ahol családot alapított, s nemrégen ment Félix után, itthagyva mostmár szeretteit, az ő családját, akik e különös kitérő által egy zsidó - római polgár gyermekei. Benjámin is, és az ő gyermekei is részei a nagy birodalomnak, amely tanításai nem Jahve akaratát adják tovább. Ellenség ők e földön. De ki tudja, miért kellett ezt az utat is megtenni. Jahve nem cselekszik semmit sem véletlenül.